A társadalom elöregedése nem új jelenség. Ez a tendencia már a 20. század közepétől világjelenséggé lett, a legtöbb fejlett és fejlődő országban megjelent. 2050-re a 65 év felettiek aránya a világ össznépességének 22 százaléka, Európában 27,9 százaléka lesz.

Számuk és arányuk növekedése, „az idősek forradalma” meghatározó társadalmi kihívássá vált, új gondokat és új lehetőségeket teremtett. Nő a gondozásra szoruló idősek száma, egyre többeket érint az időskori szegénység – ugyanakkor kitolódik az aktív időskor határa, és a „harmadik életszakaszban” is sokan vesznek részt a különféle közéleti tevékenységekben.

Az első kihívásokat kezdetben az Európai Unió is a szociálpolitika részeként kezelte, és ez a szemlélet volt és maradt máig a jellemző az államok többségében. Ez nem véletlen, hiszen az embert a termelés eszközének tekintő kapitalista társadalomban a cél a gazdasági-hatékonysági érdekek követése, az idősek hagyományos világa ebben a rendszerben csupán egy elkerülhetetlenül növekvő kiadás, amelyet mindenképpen csökkenteni kell.

A nyugdíj, az egészségügyi és szociális rendszerek egy társadalom értékválasztásának, humanizmusának a kifejezői. Magyarországon is jellemző, hogy az állam különféle, törvényesített ötletekkel igyekszik egyre több kötelezettségétől megszabadulni: a korábbi kormányzat értékrendjében a foci fontosabb volt a szociális gondok felelős kezelésénél.

Ne legyünk igazságtalanok: egy korábbi világban létrehozott, minden részletében túlhaladott, széttagolt rendszert tűzoltásszerű beavatkozásokkal akkor sem lehet rendbe hozni, ha valaki tényleg jobbat akar.

De az elmúlt évtized történései nem a gondoskodás szándékát bizonyították. A nyugdíjrendszer minden elemét államosították.

A nyugdíjban és különféle járandóságokban részesülők számát csaknem félmillió emberrel csökkentették, miközben „nemzetpolitikai célokból” csaknem egymillió határon túl élő emberből lett különféle ellátásokra jogosult magyar állampolgár.

Az egészségügyi és a szociális rendszerek is leépültek, az ingyenesen igénybe vehető támogatások köre egyre szűkebb. A nyugdíjas társadalmon belüli és a területi-társadalmi egyenlőtlenségek tovább nőttek. Elgondolkodtató, hogy itthon a jelenlegi nyugdíjrendszer fenntarthatósága a célkitűzés, miközben Magyarország még 2010-hez képest is kevesebbet fordít a nyugdíjasokra. (2010-ben még a GDP 11,1 százalékát, 2025-ben már csak 6,7 százalékot, ami európai összevetésben is kirívóan alacsony szint. Ez az arány Olaszországban 15,5 százalék, Franciaországban 14,6 százalék, Ausztriában 14,4 százalék, mégsem tekintik az időseket társadalmi tehernek.)

Az eddigi időspolitika napirenden lévő korrekciója alkalmi segítséget nyújthat a legnehezebb helyzetekbe kerülő időseknek, de nem indukál valódi, hosszú távú reformokat. Nemcsak több pénzre, hanem másfajta megoldások keresésére és alkalmazására van szükség ahhoz, hogy az időskor problémáit egyéni és társadalmi szinten is enyhíteni lehessen.

Az új európai szemlélet szerint nem a nyugdíjkorhatár további emelésére, hanem az idősek egészségi és munkaképességi állapotának megőrzésére és javítására kell törekedni, átfogó, aktív idősödés-stratégia létrehozásával.

Az Európai Unióban 2005-ben elfogadott irányelvek komplex jellegűek: a javasolt közösségi feladatok között számos pozitív változáshoz is vezethet – ha a tagországok végrehajtják azokat.

Bár a szemlélet átalakulásának egyes jelei megjelentek a hazai kormányzati programokban, például a 2009-ben elfogadott Idősügyi Nemzeti Stratégiában is, a felismert változtatási kényszerek csak lassan válnak tényleges gyakorlattá. (A Munka Törvénykönyve például figyelembe veszi a fizikai teljesítőképesség élettani korlátait, de csak a nőkre és a fiatalokra korlátozva. A védelem még a túlmunka elrendelésénél sem terjed ki az idősödő férfiakra, pedig nekik már több regenerálódási idő kell.)

Egyes nyugati országok társadalmában már megkezdődött egy erőteljesen ható komplex szemléletváltás. Angliában például „Magányosságügyi államtitkár” van, és kiképezik a postásokat is, hogy figyeljenek az idősekre. Írországban átfogó együttműködési rendszerré szervezik valamennyi, az idősekkel kapcsolatot tartó szervezetet. A nyugdíjas szervezetek is szorgalmazzák a különféle önsegítő és közösségi lakhatási kezdeményezéseket. (A „Housing for Women” program például egy speciális „Lakásszövetkezet” idősek részére, ahol megőrizhetik függetlenségüket, de a közös terek és programok biztonságot is teremtő emberi kapcsolatokat jelentenek. „Petra Vita” néven hasonló program indult Magyarországon is, de ez is csak a tehetősebbek számára elérhető.)

Nyilvánvaló, hogy nincs általánosan használható recept, mindenki az adott gazdasági-társadalmi adottságai és körülményei, vallási-kulturális hagyományai és lehetőségei szerint keresi a gondok kezelésének leghatékonyabb és leggazdaságosabb megoldásait.

Ami közös az országok többségében, hogy „sem a gazdaság, sem a társadalom, sem az ellátórendszerek nem készültek fel az átfogó reformokra.” A fejlett országokra jellemző, új törekvés az „Otthon megöregedni” támogatási, gondozási, ápolási rendszerek szervezése. Ennek legfőbb elemei: az egyéni élethelyzetekre szabott támogatási programok, az élet- és vagyonbiztonságot szolgáló elektronikus jelzőrendszerek kialakítása, az állam által ingyenesen és egységesen biztosított szolgáltatások kötelező minimumának meghatározása és feltételeinek megteremtése, idősbarát technológiák gyártása. Egyre inkább jellemző, hogy az időskorúak ellátása, életminőségük megőrzése egy sokszínű piaci szolgáltatási rendszer létrejöttéhez vezet, amely új iparággá, a gazdasági fejlődés egyik új forrásává válik.

A hazai nyugdíjasok jelentős része sem csak a szegénységtől szenved, de gúzsba kötik a körülményei, saját tudatlansága és a múlthoz kapcsolódó hagyományok is.

Különösen katasztrofálissá vált a magukra maradó emberek ellátásának, támogatásának és a súlyos időskori betegségekben szenvedők egészségügyi gondozásának ügye, amelyek mostanra a magyar társadalom legszégyenletesebb, elhallgatott problémái lettek.

Az Idősek Barátai Program korábbi adatai szerint Magyarországon 1,3 millió idős élt valamilyen korlátozottsággal, 1 millió háztartásban csak idősek éltek, 250 ezer család volt érintett a demenciában, a 80 év felettiek 47 százaléka valamilyen fogyatékosságban szenvedett. A 65 év felettiek ellátására a GDP 0,4 százalékát fordítják, kevesebbet, mint Szerbiában. Sem az egyének, sem a társadalom nem rendelkezik olyan információkkal, tudati, anyagi és gyógyítási erőforrásokkal, amelyekkel a siker reményében vehetné fel a harcot ezekkel a problémákkal.

A valódi nemzeti-társadalmi szolidaritás létrejöttének a politikai-jogi feltételek átalakítása csak a kereteit hozhatja létre. Egy humánusabb világot egy olyan társadalmi és erkölcsi változás tud megteremteni, amelyik akár egy évtizedet is igénybe vehet.

Az ezek elindítását szolgáló egyeztetések megkezdődtek, és a nyugdíjas szervezetek javaslatai reményeink szerint meghallgatásra találtak. (Idősügyi kerettörvény, integrált szociális és egészségügyi ellátórendszer, az idősügyi tanácsok újjászervezése.) Megvalósításuk lényegesen javíthat a jelenlegi helyzeten, de önmagában nem képes az időspolitikai rendszer gyökeres átalakítására. A stratégiai változtatások politikai alapfeltételeinek létrehozásához az alábbiak szükségesek:

1. Szegénységellenes alkotmánymódosítást! Benne: Skócia példáját követve a szociális biztonság alapjoggá minősítését, a garantált állami szociális ellátási minimum visszaállítását, a nyugdíjkor felső határának törvényben rögzítését.

2. A nyugdíj alkotmányos védelmének visszaállítása, a nyugdíjemelés állandó kiegyenlítő mechanizmusának létrehozása. A nyugdíjjárulékok szociális adóvá, a nyugdíjak „kegydíjjá” átminősítését és alkotmányos védelmének megszüntetését az európai jogrendbe ütközőnek tartjuk. A nyugdíj ugyanis „olyan vagyoni érték, amelyet az ember munkavégzéssel szerzett jövedelméből hozott létre, időskori biztonsága érdekében.” (Szabó Máté ombudsman.) Az állam csak kezelője, nem tulajdonosa a nyugdíjcélú milliárdoknak. Kezelhetné más is, például a különféle nyugdíjpénztárak, ahogy ez korábban volt.

3. Nyilvánítsa a kormány a biztonságos időskori ellátási rendszer létrehozását nemzeti szociális és egészségügyi prioritásnak, és alakítson ki konkrét tervet annak végrehajtására.

4. Valamennyi generáció közös Parlamenti Szószólójának megbízása, hogy a törvényhozás során lehetőség legyen minden korosztály, köztük a nyugdíjasok érdekeit és jogait érintő indítványok folyamatos nyomon követésére és véleményezésére.

Az idősek emberi életminőségének fenntartása és javítása hosszabb távon olyan komplex változtatásokat követel, amelyeket a jelenlegi törvények és jogszabályok keretei között nem lehet megvalósítani. A korábbi viszonyokhoz képest gyökeresen megváltozott gazdasági-társadalmi környezetben újra kell definiálni az állam, a társadalom és az egyén felelősségét és valamennyiük kötelezettségeit.

A társadalom működésének egész rendszerét át kell alakítani ahhoz, hogy az ország hosszabb távon versenyképes és humánus lehessen. Új állammodell kell, olyan, amelyik lebontja a mostani, túlközpontosított rendszert és képes feltárni a társadalomba szunnyadó belső energiákat. A társadalom békéje és biztonsága az alapfeltétele a nemzet előrehaladásának, ehhez pedig olyan érdekközösségre van szükség, amely összekapcsolja a különféle generációkat és társadalmi csoportokat is.

Ennek lehet a része egy új alapokra épülő nyugdíj- és időspolitikai rendszer létrehozása. Olyané, amely nemcsak a jelenlegi nyugdíjasok életminőségének megőrzését és javítását szolgálja, hanem az egymást követő generációk érdekközösségét, az általános életbiztonságot, az „integrált nemzeti társadalmat” is megteremti.

Generációnk történelmet írna, ha kezdeményezné egy olyan Szociális Párbeszéd Kerekasztal létrehozását, amely utat keres és talál a jövő emberibb és igazságosabb világa felé. Szociális rendszerváltás nélkül ugyanis nem lehet modernizálni az országot, modernizáció nélkül pedig nem lesz jövő.

Dr. Köteles Lajos, társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.

Forrás: Népszava