Izgalmas szakmai beszélgetést szervezett a Civil Közoktatási Platform (CKP) a múlt héten arról az oktatáspolitikai koncepcióról, amelyet az összefogás pártjai és a CKP szakértői – másfél évig tartó egyeztetési munka során – készítettek a 2022-es választásra. A hatalmas ellenzéki bukás után ez a tervezet a fiókban maradt. A CKP most leporolta, és „Szükséges és lehetséges – Egy közösen megalkotott oktatáspolitikai koncepció” címmel könyv formájában is kiadta. A kiadvány bemutatóján a 2022-es csúfos bukás árnyékában beszélgettek a koncepció megalkotói az egyeztetési folyamat nehézségeiről, illetve arról, hogy a végeredmény valóban egy szakmailag vállalható, működőképes kompromisszumnak tekinthető-e, ma is aktuális-e, amit érdemes lenne továbbfejleszteni, vagy jobb, ha megmarad a könyvtárak polcain, kordokumentumnak. Radó Péter oktatáskutatóval, az egyeztetési munka egyik szakmai vezetőjével beszélgettünk.

A CKP most könyv formájában is kiadta ezt a 2022-ben készült, az ellenzéki pártok és oktatási szakértők által kiizzadt oktatáspolitikai reformkoncepciót. A választások óta nem beszéltünk arról, hogy létezik egy ilyen anyag. Miért merült feledésbe?

Nem véletlenül. Ez egy kortörténeti emlék, mert amikor készült, 2021-22-ben, egészen más volt a politikai helyzet. Az akkori politikai célok mára érvénytelenné váltak.

Annak, hogy egyáltalán elkészült, milyen motivációi voltak? Hiszen annyi ilyen anyag született már. A 2010-es évek elején volt az Agora Oktatási Kerekasztalnak egy koncepciója, aztán 2013-ban megszületett a Fehér könyv. 2016-ban, az akkori „kockás inges” oktatási tiltakozások nyomán megszületett a CKP Kockás könyve, amely nemcsak elemezte a magyar közoktatás alapvető problémáit, hanem azok lehetséges megoldásait is tartalmazta. Sőt! Még egy teljesen kidolgozott, konkrét törvénytervezet is volt, indoklásokkal együtt, amit az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság Civil Oktatáspolitikai Műhelye szakértőinek közreműködésével a néhai Szüdi János készített. 2010 és 2022 között is a fióknak készültek ezek az anyagok, mert egyikből sem lett semmi.

Két dolog miatt kellett megcsinálni. Az egyik a 2021-es politikai helyzetben gyökerezik. Valami miatt rengeteg ember elhitte, hogy az összefogással nyerni lehet. Ehhez hozzájárult az is, hogy az ellenzéki pártok akkoriban tényleg csúcsra járatták az összefogás mantráját. Ha az ember ezt belülről látta, akkor persze nem tűnt ígéretesnek. De kívülről úgy tűnt, mintha tényleg, már-már az önfeladás szélére jutva akarnák az összefogást a pártok. És sokan abban reménykedtek, hogy tényleg le lehet győzni a Fideszt. Voltak, akiket azért sokkolt a 2022-es eredmény, mert biztosak voltak benne, hogy az ellenzék győzhet. Rengetegen kötelességüknek érezték, hogy ebbe az összefogásba beletegyenek lehetőleg mindent. Ráadásul a szakértői-akadémiai körökben eléggé nyilvánvaló volt, hogy nagyon széttartó közpolitikai gondolkodású pártok fogtak össze, ezért szükség van olyan segítségre, ami a pártok közötti szakma-politikai kommunikációt erősíti. Ezt a munkát fogta össze a Szakértői Elegy a Társadalomért Alapítvány, amelynek az Oktatáspolitikai Szakbizottsága készítette el végül ezt a 100 pontot.

A másik dolog az, hogy időről időre születnek ugyan ilyen anyagok, de a két választás közötti négy év hosszú idő. Nemcsak azért, mert a közoktatási rendszerben változnak a dolgok, hanem azért is, mert az emberek gondolkodása is változik. Bizonyos ügyek leértékelődnek, bizonyos ügyek felértékelődnek. Egy ilyen anyagot olykor felül kell vizsgálni. Ha összehasonlítanám azt a két projektet, amit én vezettem, vagyis a 2012-2013-ban a Haza és Haladás Alapítványnak készült Fehér könyvet ezzel a 2022-es 100 ponttal, döbbenetesen nagy különbségeket látnék. A két termék közt eltelt tíz év rengeteg mindent újraértékelt. A világ is másfelé ment. Az elmúlt tíz évben erőteljes paradigmaváltás zajlik az oktatástudományban, amire, ha nem is közvetlenül, de közvetetett módon reflektálni kell. Hogy egy példát említsek: napjainkra a klímaválsággal kapcsolatos, jogosan kialakult hisztérikus hangulat 2011-ben még nem volt ennyire erős. Noha akkor is mindenki tudatában volt annak, hogy súlyos problémák vannak, de erős volt a remény, hogy drámai alkalmazkodás nélkül meg lehet azokat oldani. Most már nem ez a helyzet.

Gondolom, hasonló a helyzet a digitalizációval, a mesterséges intelligenciával kapcsolatban is.

Igen. Ha megnézzük az összes globális kihívást, amihez alkalmazkodnia kell az oktatásnak, mindegyik csak durvább lett. A Fehér könyv még a Krím elszakítása előtti időszakban íródott, ahol mindenki abból indulhatott ki, hogy a globalizációnak az a mintája, ami a ’80-as és a ’90-es években az ezredfordulóra kialakult, dübörög előre. Mára ez is megváltozott, másként kell a globalizációról is gondolkodni. Szóval, a peremfeltételek is változnak. Tehát négyévenként ezt a munkát el kell végezni. Nem feltétlenül azért, hogy együttműködésre többé-kevésbé alkalmatlan ellenzéki pártokat segítsünk hozzá ahhoz, hogy legyen oktatási programjuk. Ettől függetlenül is el kell végezni. Ebben a munkában ketten voltunk projektvezetők, Nahalka István oktatáskutató és én. Kettőnk között volt egy jelentős attitűd-különbség. Azt hiszem, Nahalka Pista tényleg meg volt győződve arról, hogy komoly esély van a rendszer leváltására. Ha jól emlékszem, úgy 2021 november végétől kezdve én már ebben nem hittem annyira.

Említette a peremfeltételek változását. Egy peremfeltétel azonban stabil és állandó maradt, ez pedig a NER. 2013-ban sem voltak már demokratikusak a körülmények, ahogy ma sem azok. Hiányoznak az egyenlő feltételek a választásokon, számos dolog a kormánypártok felé torzít. Rég nincs társadalmi párbeszéd, nincs alkotmányos kontroll, és sorolhatnám.

Ami Magyarországon van, az 2011 óta egy autokratikus rendszer. Ez nem változott, legfeljebb a rendszer viselkedésének mintázataiban voltak kisebb változások az elmúlt 14 évben. Ezért is mondtam azt a konferencián, hogy amit a kormányzás intézményrendszeréről leírtunk a 100 pontos javaslatcsomagban, az pontosan ugyanúgy vállalható most is, mint 2-3 évvel ezelőtt.

Meglepte, hogy 2022 tavaszára, amikorra elkészült az összefogott ellenzéki pártok programja, abban nemigen volt látható ennek a 100 pontnak a nyoma?

Nem lepett meg. A Közös Alap első változata előbb elkészült, mint ahogy az Elegyben folyó munka eljutott volna arra a pontra, hogy már lehetett valamit a pártok vezetőinek adni. Arató Gergely (a DK országgyűlési képviselője, akkoriban a párt szakpolitikusa – a szerk.) menedzselte a közös program elkészítését. Arató néha megjelent az Elegy oktatási kerekasztalának online ülésein is, így képben volt, hogy ott mi történik. Én többször is leültem külön vele, és a szakmapolitikai forró krumplikat (ilyen például a roma gyerekek oktatási integrációja, vagy az iskolaszerkezeti reform – a szerk.), amik megjelentek a pártok vezetői közötti diskurzusban, átbeszélte velem. De ez nem azt jelentette, hogy nekünk van egy formális csatornánk arra, hogy az Elegyben folyó munka eredményeit beépítsük a pártok programalkotási folyamatába. Másrészt, más volt a dinamikája annak, ahogy a pártok a Közös Alapot késztették. A pártok alkudoztak egymással szakmapolitikai kérdésekről, alapvetően politikai szempontok alapján. Mi pedig az Elegyben abból indultunk ki, hogy a pártok ott ülő képviselői persze politikai szempontokat is érvényesítenek, de azt ne tehessék szakmai kontroll nélkül. Én úgy éltem meg a feladatomat, hogy az egyfajta szakmai minőségbiztosítás. Ha tehát szakmailag teljesen irracionális dolgok következtek azokból a politikai megfontolásokból, amiket a pártok képviselői a vitákba behoztak, akkor Nahalka és én, illetve a CKP szakértői voltunk azok, akik ügyeltünk arra, hogy elsősorban a szakmai megfontolások érvényesüljenek.

Erre mondta a CKP kerekasztal-beszélgetésén Ander Balázs, a Jobbik országgyűlési képviselője, szakpolitikusa, hogy ebben az egyeztetési folyamatban a 100 pont kialakításánál bizonyos támáknál azt érezte, hogy nehéz volt az „arcvesztés” és a még vállalható kompromisszum között egyensúlyozni.

Igen. Bizonyos értelemben pedig mi hoztunk olyan kompromisszumokat, amelyeket csak a Jobbik miatt tettünk meg. Amikor a Jobbik deklarálta, hogy az egyházi iskolák szentek és sérthetetlenek, akkor az összes lehetséges opció közül kénytelenségből azt választottuk, amely arról szólt, hogy ne vizsgáljuk felül a kőkemény szegregációs következményekkel járó egyházi iskolaalapításokat, hanem törekedjünk arra, hogy az egyházi iskolákat integráljuk a fősodorba. Vagyis: mindenféle iskolafenntartóra ugyanazok a szabályok vonatkozzanak. Ezt elfogadta a Jobbik is. Ez szakmapolitikailag azonban szűkítette a mozgásteret, mert erőteljesen gyengítette az anyag szelekcióval és szegregációval kapcsolatos mondanivalóját. Mert nyilvánvaló, hogy az elmúlt 10-12 évben a szociális szelekciót, ezzel együtt a romák oktatási szegregációját, nagyon erőteljesen az egyházi expanzió fűtötte. Ugyanakkor az, ami kijött kompromisszumként, a szakmai érvek mentén mindig igazolható és elfogadható volt. Tehát nem áldoztuk be a szakmaiságot a politikai primátusok érdekében. A pártok közös programjának elkészítésénél viszont nem voltak ilyen fékek, nem voltak ilyen szűrők.

Azt hiszem, a CKP szakértőiben azért volt csalódottság. Hiába készült el ugyanis az anyag, nem támaszkodtak rá a pártok.

Ebben benne van az az elképesztő felkészületlenség és amatőrizmus, ami az ellenzéki pártokat jellemezte. Egyszerűen nem alakultak ki a pártokban azok a bejáratott mechanizmusok, melyeken keresztül szakpolitikákból alkothatnának politikát, vagy fordítva. Nem elég jók a saját szakmájukban, mert politikai kommunikációban és nem politikában gondolkodnak.

Érdekes volt ebben a rendezvényben, hogy a 2022-es választás máig ható kudarca ellenére a pártok képviselői ismét leültek egy asztalhoz, és hajlandóak voltak utólag is beszélgetni ennek az oktatáspolitikai koncepciónak az elkészítési fázisairól. Horváth Ádám digitális oktatási szakértő, aki a közönség soraiban ült, a kerekasztal végén találóan jegyezte meg, hogy inkább volt csoportterápiának tekinthető a beszélgetés, mint a helyzet értő elemzésének. Ennek ellenére érdemes kiemelni egy fontos gondolatot, amit Tóth Endre, a Momentum képviselője osztott meg. Szerinte azért volt a munkafolyamat ellentmondásos, mert olyan pártoknak kellett együttműködniük, amelyeknek a világnézete, politikai krédója nagyon eltérő. Ezek a pártok egy normál demokráciában versenyben, azaz a választásokon a saját programjaikkal, elképzeléseikkel mérettetnek meg. Ilyen anyagot, mint amilyen a 100 pont, pedig általában a választások után nyertes, esetleges koalícióra kényszerülő pártok készítenek. Tóth Endre tehát a helyzet képtelenségére világított rá, amelyben ez a 100 pont született.

Teljesen egyértelmű, hogy az autokratikus rendszerek nemcsak abban az értelemben zárják ki a versenyt, hogy senki sem képes versenyezni az autokratikus politikai központtal, hanem az ellenzéki pártok között is kikapcsolják a versenyt. Nincs demokrácia. Ebben Tóth Endrének igaza van.

Érdekes, hogy csak ő beszélt őszintén erről a nem elhanyagolható körülményről.

Azt, hogy egyáltalán részt vettek ezen a kerekasztalon a pártok képviselői és hogy miként reflektáltak a korábbi eseményekre, erőteljesen a mostani helyzet határozza meg. Választási kampány van. Ha nem lett volna kampány, ezeknek a politikusoknak a döntő többsége el sem jött volna. De most mindenhová el kell menniük.

Akkor ez az én naivitásom lett volna, hogy azt gondoltam, hogy a közös koncepcióalkotás miatt a kudarc ellenére is, megmaradt valamiféle együttműködés köztük?

A valódi együttműködésnek szinte semmilyen formája nem maradt meg. Az „összefogás” már a 2022-es választások éjszakáján azonnal szétesett. Tulajdonképpen már korábban sem működött, az ellenzéki szereplők egy része elsősorban a partnerei ellen dolgozott.

Nem az összefogásra gondolok, hanem a szakmai diskurzusra.

Van egy-két olyan ember, aki valamiféle önmegvalósító szempont miatt hajlandó időt áldozni arra, hogy ilyen szakmapolitikai diskurzusban is benne maradjon, talán azért, hogy az önképe kicsit pozitívabb legyen. De a politikus panelbeszélgetés nem lett volna tele a pártok képviselőivel, ha nincs kampány. És amit mondtak, az nem a 2022-es választások előtti, hanem a jelenlegi helyzetből fakadt. Vannak a baloldali pártok, amelyek bénultan nézik, hogy Magyar Péter lenyúlja a közepet és felszámolja a kétosztatú rendszert, és kínjukban változatlanul a 2022 előtti „összefogás-narratívát” nyomják még mindig. És amikor azt mondják, „milyen pozitív élmény volt ez az együttműködés”, akkor a saját, kényszeres politikai agendájukat szolgálják. Maga az „összefogás” nem csupán a választási szabályok fideszes manipulációjának a következménye, az egy DK-s termék, a 2014-es választások előtt az összefogás jelszavával szorították parton kívülre az Együttet és Bajnai Gordont. Az összefogás DK-s értelmezésben azt jelenti, hogy az összefogás vezető ereje a DK. Szóval, én nem hatódnék meg attól, amit most könnyes nosztalgiával emlegetnek a politikusok. Még nem volt példa arra, hogy választások után saját magukra nézve kötelezőnek fogadnák el azokat a szakmapolitikai alapvetéseket, amikben megállapodtak a többi párttal a választások előtt. Most sem ez a helyzet. MSZP-s, DK-s, akármilyen nyilatkozatokat hallunk is az oktatásról, ezeknek semmi közük nincs a 100 pontos anyagban szereplő javaslatokhoz, noha ők azokat egyszer már elfogadták. De abban a pillanatban elfelejtették, ahogy lezárultak a választások, mert abból indultak ki, hogy új politikai realitás van.

Azt mondta a kötetbemutató konferencián, hogy új civil- és szakértői stratégiára van szükség, nem a politikusokat kell informálni, befolyásolni, hanem a szülőket, a pedagógusokat és a nyilvánosságot. Az oktatáspolitikai küldetés helyett tudásimportra, tudásmegosztásra van szükség, és a szakmai diskurzus új, biztonságos tereinek megteremtése. Ennek stratégiának a megvalósításában milyen nehézséget jelent az elképesztő állami pénzekkel kitömött MCC Tanuláskutató Intézetének megjelenése? Ez egy újabb olyan monolit, amely nem hajlandó más oldalról érkező narratívákat sem befogadni, sem teret engedni a társadalmi párbeszédnek.

Hadd éljek egy távoli metaforával! A helyzet egy kicsit olyan, mint a reformáció idején folytatott harc a lelkekért: az univerzális keresztény egyház szépen lassan széttöredezett, és a reformáció-ellenreformáció különböző frakciói harcoltak azért, hogy megnyerjék maguknak a lelkeket. Evvel az MCC-s nyomulással két probléma van: döbbenetes erőforrás van mögötte, mindemellett pedig döbbenetesen attraktív. A konferencián a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke, Totyik Tamás mondta azt, hogy a magyar pedagógusok nagy része szakmailag rendkívül konzervatív. Az MCC kommunikációjának lényege, hogy felmenti a pedagógusokat a felelősség alól. Az az üzenet, hogy mindent úgy csináltok jól, ahogy most csináljátok és ahogy 50 éve is csináltátok. Ez rettenetes üzenet egy olyan időszakban, amikor alkalmazkodási válság van. Mindent újra kellene gondolni, amit az oktatás csinál. Az illiberális, populista, szakmapolitikai kommunikációval szemben csak értelmes beszéddel lehet küzdeni. Nincs többé az a hagyományos civil és független szakértői orientáció, hogy megpróbálunk ellenzéki politikusokat befolyásolni, és nekik szakmapolitikákat eladni. Másrészt, a politikusok is pont úgy laikusok, mint rengeteg pedagógus, szülő, vagy általában a közvélemény. Én nem mondom azt, hogy fel kell adni azt az ideát, hogy legyenek olyan politikusok, akik oktatással foglalkozva értelmes dolgokat mondanak. De nem a pártoknak kellene dolgozni, hanem a szakmai közvéleményt kellene befolyásolni. De nincs kitalálva, hogyan. A civil mozgalmak, a független szakértők nagyon korlátos erőforrásokkal dolgoznak. Az erőforrások jelentős részét az elmúlt 14 évben az ellenzéki pártok támogatása emésztette fel.

Lehet ezt a munkát úgy végezni, hogy az MCC szándékosan gáncsolja a párbeszédet? Éket ver az egyes szereplők közé, hogy ne alakulhasson ki szakmai diskurzus?

Az a rossz hírem van, hogy ez az ék régóta létezik, nem az MCC csinálta. Az MCC kihasználja ezt a helyzetet. A magyar társadalom rettenetes mértékben polarizált, nemcsak ékek, hanem mély szakadékok vannak. Amiről én beszélek, az nem arról szól, hogy legyőzzük az MCC-t a konzervatívok lelkéért vívott küzdelemben, hanem hogy értelmes alternatívát tudjunk felmutatni. És az értelmes diskurzusoknak tudjunk szabad teret teremteni. Ennek a részét képezi az is, hogy nem lehet reflektálatlanul hagyni azt a sok marhaságot, amit az MCC-sek mondanak. Reflektálni kell rájuk. De nem az a cél, hogy lenyomjuk őket, hanem az, hogy valahogy megőrizzük a társadalom jelentősebb részének ép eszét, amikor a közoktatásról gondolkodunk.

ÓNODY-MOLNÁR DÓRA

Forrás: Jelen