A Népszabadság publicistája a múlt heti EU-csúcson együtt „kimaradó” Orbán Viktor és David Cameron pozíciójában kereste a közös vonásokat – nem túl nagy sikerrel. Mindazonáltal érdekes következtetéseket vont le a protest magyar belpolitikai jelentőségéről:

„Félreértésről biztosan nem lehetett szó, mert a meglehetősen fáradt Sarkozy francia elnök szombat hajnali sajtótájékoztatóján tisztán és érthetően ejtette ki Nagy-Britannia és Magyarország nevét. E pillanatban azonban már nemcsak az volt világos, hogy Magyarországot nem lehet a térképen az Egyesült Királyság mellé tolni, hanem az is: ketten maradtak. Cameron nem tudta összeterelni az eurózónán kívüli tagállamokat. Ennek kíméletlen tudatában szusszanhatott egyet Orbán, és néhány órán belül „talán” lett a „nem”-ből: a parlament elé kell vinnie a döntést, közölte, mert amit Brüsszelben kérnek tőle, az már az ország szuverenitását érinti. Amit persze – a svédek és a csehek mellett – a többiek is elmondhattak volna.

Ám, nem volna Orbán Orbán, ha nem tudná kihozni még ebből a bizarr helyzetből is azt, ami az érdekeit szolgálja. Talán nem meri megtenni, hogy egy nemmel a kilépés határára sodorja az országot, s az uniós szavazást – amely szombaton még ráért márciusig, ám a magyar közvéleménynek egybepántlikázva a kőkemény új költségvetéssel hirtelen nagyon sürgős lett, s tényleg az – nehézség nélkül keresztülviszi a Házon. A saját kétharmada megvan hozzá, de a frakció most alighanem „lelkiismereti szabadságot” kap a gombnyomáshoz. A lényeg Orbán számára most ugyanis az, hogy a szocialista–LMP–DK-ellenzék Brüsszel mellé álljon. S ezzel egyben igent mondjon az újabb megszorításokra is, amelyek felelősségét így „megosztja”, s nagyrészt az IMF-re, és Európára keni.

E csapás alatt rejtőzik még egy légy. Hiszen, biztosra vehetjük: a Jobbik nemet fog mondani az uniós javaslatokra, az ország szuverenitásának újabb „megcsonkítására”. És akkor a kormányfővégre-valahára elhatárolódhat eszmei rokonaitól. A kormány pedig emelt fővel jön ki abból a helyzetből, amire pedig végképp nem lehetne büszke.” – írja Friss Róbert.

A teljes írást a nol.hu-n olvashatja el.

Kép forrása: nol.hu