Szélsőséges esetben a forradalmár számára a mindenekfelett való cél szentesít bármilyen eszközt. A cél üdvösségébe vetett hit a forradalmi logika axiómája, amiből könnyen levezethető, hogy az ellenséggel szembeni harcban időlegesen akár még etikailag teljesen védhetetlen cselekedetek is védhetővé, elfogadhatóvá válnak.

A forradalom logikája szükségszerűen túlmutat a puszta racionalitáson, alapvetően érzelmi azonosulás mentén, egy hitbéli közösségben jöhet csak létre. Vagyis egyfajta közös érzület, egyfajta világlátás talaján. Ezt a közös élményt és az erre alapuló logikai rendszert nevezhetjük a már idézett Weber nyomán érzületetikának, amely mindig szemben áll a kompromisszumra hajló és megoldás-orientált felelősségetikával. Ebből adódóan a tényekre kevésbé, az érzelmi hangulatváltozásokra annál inkább érzékeny. A forradalom eszméje a személy szempontjából általában központi jelentőséggel bír és erőteljesen beágyazott, vagyis nehezen változtatható meg. Aki a forradalmi logika szerint valóban hisz, az hinni akar benne és még a sokadik szembejövő tény sem tántorítja el hitétől. Ellenkezőleg. A forradalmár szempontjából minden ilyen ütközés a rideg valósággal egy újabb kihívás, nevezhetjük próbatételnek, melyben bizonyítani tudja saját eltökéltségét és az eszme iránti elkötelezettségét. Aki ennek a folyamatnak a dinamikáját nem érti, az képtelen megérteni a szabadságharcok társadalomlélektanát.