Ugyan a politikai intézményépítésben, jelszavak használatánál nincsen igazi szellemi tulajdon, de azért Közép-Európában nem illik egy ilyen ötlet rendszerváltáskori környezetéről sem megfeledkezni. A modell Lengyelországban születik, egy olyan időszakban, amikor Gorbacsovék deklarálják, hogy kiállnak a közép-európai kormányzó állampártok mögül, és azok hirtelen úgy érzik, kimegy alóluk a talaj. És ott a nagy ellenfél, a Szolidaritás, amely egykori tízmillió tagjából már csak egy töredékre számíthat, s amelyet a hosszú földalatti vagy már inkább féllegális lét legyengített. És a két legyengült politikai elit a 80-as évek legvégén megpróbál megegyezni.

Magyarország gyorsan megkísérli átvenni a lengyel megoldást, de az itteni pártvezetésnek nincs kinél a szabad elvonulást kialkudnia. De ha nincs egyetlen erő, sőt aktuálisan komolyan vehető, bármiféle jövőbeli garanciákat ígérő játékos sem nagyon, akkor meg kell próbálni ilyeneket összerakni. Ezért indul be, jön létre az Ellenzéki Kerekasztal, most már eredeti magyar ötletként, s válik igazi sikersztorivá. Végül is senki sem tudta, mekkora időszakra vannak az akkor megegyezők hitelesítve? Mit bírnak ki az akkori szövetségek? Meddig élnek az akkor zászlót bontott pártok? Végül a rendszer jó húsz évig nagyjából működőképes maradt.

A mai helyzet az egykorira egyetlen elemében sem hasonlít. A kormányoldal sem érzi, hogy bármiről meg kellene az ellenzékkel – parlamenten kívül – egyeznie. De az ellenzéki játékosok sem hasonlítanak az akkoriakra. Akkor azon az oldalon mindegyik lényegében ugyanolyan volt; laza értelmiségi csoport, komolyabb politikai tapasztalatok nélkül. Modern értelemben vett pártok értelemszerűen nem voltak közöttük. Voltak még játékosok, akik történelmi pártok jogutódjaiként próbáltak érvelni. De gyorsan kiderült, hogy a politikai know-how romlékony áru, nem bír ki negyven évet. A brand magában a túléléshez nem volt elég.

Egy kerekasztalnak együttes politikai erőként ma viszont egyetlen esetben, a 2012-re előrehozott választások miatt lenne valóban értelmes. De ennek valószínűsége pillanatnyilag elhanyagolható. Államcsőd esetén persze minden elképzelhető. De ha annak valószínűsége megnő, a kormány megteszi, amit a mentőöveket kínálók ezért cserébe kérnek. Most aligha elképzelhető, amit néhány elemző még pár hete is hitt, hogy a kormány időzített államcsődre játszik, hogy még egyszer a 2010-essel összevethető többséget szerezzen. Ha mindez kevéssé valószínű, a kerekasztal rövid távon felesleges. Ami persze nem zárja ki, hogy közben ne induljanak előkészítő megbeszélések a 2014-es taktikákról és szövetségekről. Vagy hogy ne álljon össze valamilyen keret, amelyet használni lehet az ellenzék ad hoc megállapodásainak előkészítéséhez. Az erős Fidesszel szemben a gyenge ellenzéki politikai erők együttes fellépésének lehet politikai üzenete. De elsősorban a törzsválasztók és nem a többiek számára. A törzsválasztók fáradnak, stabilan elkeseredettek ugyan, ezért kitartanak, de harckészségük tompul. 2014 ugyan messze van, de mint lehetséges pozitív politikai kimenet sokaknak közülük adhat reményt, tehát már most kiegészítő energiát ahhoz, hogy a következő éveket kibírja. Új támogatót, pártválasztót azonban keveset hoz.

De hát ott a ma pártot választani nem akaró ötmillió! Ha sikerül az ő szemükben erőt felmutatni, sokan közülük ideköthetőek, és akkor újrarajzolható a politikai térkép – biztatja magát sok ballib értelmiségi. Azonban másfél-két évvel a választások után a magyar szavazók egyharmada mindig elbizonytalanodik, s az épp aktuális kormánypártról leszakad. Most több szakadt le, de nem tudjuk, mennyi közöttük a válság hatására kiábránduló, s mekkora a kifejezetten a Fideszben vagy személyesen Orbánban csalódott. S akkor még vegyük hozzá, hogy ezeknek a kiábrándult tömegeknek többségükben elemi túlélési, napi pénzügyi gondjaik vannak vagy lehetnek. 2014 ezért még politikai horizontjukról kiesik. Őket a kerekasztal most nem érdekli.

A teljes írást a nol.hu-n olvashatja el.