Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Matolcsy által folytatott gazdaságpolitika nagyon is közel esik Orbán elképzeléseihez, vagyis közelebb járunk az igazsághoz, ha a „matolcsyzmust” az „orbánizmus” gazdaságpolitikai leképeződésének tekintjük. Nem azt állítjuk, hogy Matolcsy ne lenne autonóm politikai szereplő, csupán azt hangsúlyozzuk, hogy a nemzetgazdasági miniszter és a miniszterelnök közötti igen erős kötőerő a hasonló gondolkodás és az elméleti kiindulópontok azonosságából ered. Amikor pedig a „Matolcsy-jelenséget” szeretnénk értelmezni, akkor pont ezekre az elméleti alapvetésekre kell fókuszálnunk.

A legtöbb támadás azért éri Matolcsy Györgyöt, mert gazdaságpolitikája tele van improvizatív elemekkel, amik kiszámíthatatlan keretet teremtenek a gazdaság szereplőinek. Ez azért komoly probléma, mert a kiszámíthatatlanság válságtól mentes időszakban is komoly versenyhátrányt eredményezhet, de ilyen mélységű krízis idején egyenesen a gazdaság halálát jelentheti.

Mindezek ellenére a második Orbán-kormány gazdaságpolitikája a stratégiai célok szempontjából igenis konzisztensnek tekinthető. Ezt a látszólagos ellentmondást a következőképpen lehet feloldani: kormányváltáskor a legfőbb cél egy neokeynesiánus gazdaságpolitika elindítása volt, ami a fiskális stimulusokkal történő növekedésösztönzésre épült volna, csakhogy az EU nem engedélyezte a deficit elengedését, így az eredeti cél megvalósításához egyetlen eszköz maradt: az improvizatív bevételnövelő intézkedéssorozat. Vagyis a célkitűzések nagy állandóságot mutatnak, de a külső környezet romlása, a gazdaságélénkítés miatt kieső bevételek (adókiengedés) és a hiányplafon együttesen rákényszerítették Matolcsyt a bizonytalanságot növelő eszközök alkalmazására. 

A teljes írást elolvashatják a NOL.hu-n.