Mintha bizonyos baloldali politikusi és véleményvezéri körökben konszenzus lenne abban, hogy ami az LMP-nek kedvezőtlen, az a baloldalnak és a demokráciának üdvözlendő. Holott ezzel a leendő választási rendszer felől nézve, továbbá egy kívánatos demokratikus együttműködés szempontjából az érintettek a lehető legrosszabb kommunikációs és stratégiai megoldást választották. Az LMP-re e célokból éppúgy szükség lesz ugyanis, mint a ma még támogatottságában jóval jelentősebb MSZP-re, akárcsak a Demokratikus Koalícióra és minden egyes, párthoz nem köthető szereplőre is.

Az MSZP nem tudja kezelni azt a helyzetet, hogy egyszerre kihívója az Orbán-rendszernek, és egyike a versenyzőknek az ellenzék vezető pártjának pozíciójáért. Holott e kettősség meghaladása lenne az üdvözlendő. Nem kell minden egyes szakpolitikai kérdésben egyetérteni – nem is lehet –, de vannak olyan határszituációk, amelyekben minden szereplőnek a jövő felől kell(ene) értelmeznie a folyamatokat. Például nem „örülünk” annak, ha az LMP visszaesik; nem tartózkodunk szavazáskor (MSZP), ha egy demokrata párt (DK) jogos frakcióigényére tart igényt, nem mossuk össze a regnáló MSZP-vezérkart a „panama-baloldallal”; illetve képesek vagyunk leülni egymással nyilvánosan, kezdeményezze azt bármely demokrata párt is.

Az LMP-nek, az MSZP-nek és a DK-nak együttes felelőssége van abban, hogy tovább erősítik-e a politikai kultúra konfrontatív jelenségeit vagy a konszenzusra törekednek. Mesterházy Attila pártja legutóbbi kongresszusán „új társadalmi szerződést” hirdetett – a kongresszus záródokumentuma rendszerváltás helyett „húszéves átmenetről” értekezett, de ezt tekintsük egy „pontatlan” megfogalmazásnak. Jól látja: a káoszba rohanó ország újraépítése nem egypárti munka lesz. Demokrataként megbocsáthatatlannak tartom, ha bárki „örül” a másik demokrata kudarcának. Ez az önfejűség, az akarnokság és az exhibicionizmus jele. Ami egy színésznek a színpadon állhat jól, de a Fidesz-valóság közepette egy demokratának nem.

A teljes cikket a Nol.hu-n olvashatja.