„Az önmagában vett szabadság ünneplése pedig kevéssé aktuális oly körülmények között, amikor ennek lebontása folyik még mindig 51 százalékos népszerűségi indexszel, s azzal a politikai közhellyel, hogy ezzel nem érdemes az embereket traktálni, mert nem érdekli őket.

Akkor hát mit is ünnepelnénk?

Minden nagy múltbeli történésből, helytállásból vagy életkísérletből annyit lehet méltón ünnepelni, amennyire ráismerünk önmagunkban. E tekintetben ’56-ot magára hagytuk. Akkor valahogy „mindenki szerelmes lett mindenkibe”, most meg ez az alkalom, amikor rá kell bökni az ellenségre. Annyi spontaneitás és öröm van most benne, mintha Grosicsot állítanák a kapuba, hogy védjen, hiszen nagy kapus. Csakhogy már nem védhet, de még itt van, és nagyon fáj, hogy csak emlék lehet, miközben a pályákon a kudarcokat kapjuk, és az afölötti marakodás még nagyobb összeomlását. Azt pedig természetesnek vesszük, hogy egymás közt vagyunk (végre!), s játszhatunk. Így, ahogy tudunk. Voltak, akik ’89 előtt is együtt ünnepeltek október 23-án lakásokban, kirándulásokon, még a 301-es parcella melletti kis erdőben is. Csak bízni lehet benne, hogy sok helyen, már más, mások, még mindig, már megint összejönnek. Akár csak egymás kedvéért is.” – írja Nagy, a belpolitikai összetűzésektől terhes ünnep margójára.

A teljes írást a nol.hu-n olvashatja el.

A kép forrása: www.polhist.hu