Az Európai Bizottság tévedése
Az Európai Bizottságnak ez a határozata betetőzi az Orbán Viktor miniszterelnök vezette új rezsim elleni, spontánul keletkezett (de időközben megszerveződött, megkeményedett) európai kampányt, amelynek az elemei a magyarországi közvélemény számára nem elég világosak. Magyarország ma provinciálisabb, mint a Kádár-korszak utolsó két évtizedében, sajnos - írja Tamás Gáspár Miklós a Népszabadság Online-on.

Elszigetelt erőfeszítések ellenére a nálunk egykor hagyományosan erős kultúratranszfer és kultúraimport megszűnőben van.

 

Ezért olyan nehéz észrevenni, hogy a magyar kormányt és az új magyarországi politikai rendszert érő bírálatok egyáltalán nem egységesek. Mind a kormánypárti (s az ettől is jobbra álló), mind az ellenzéki magyar lapok a magyarországi liberalizmus képét vetítik a külhoni bírálókra. Azt képzelik, hogy Nyugaton is fönnáll a neokonzervatív (privatizáló, állambontó, antiszociális) politika és az emberi jogi pátosz elegye. Pedig ez nem így van. A magyarországi új, autoritárius rezsimet bíráló baloldaliak nem helyeslik saját (többnyire szintén neokonzervatív) kormányaik, továbbá az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap közgazdaságilag és szociológiailag súlyosan problematikus stratégiáit, és élesen elítélik azokat a jelenségeket, amelyekről jogosan mutatja ki a pesti jobboldal, hogy másutt is megtalálhatók, nemcsak Kelet-Európában és Magyarországon.

 

A pesti jobboldal – ismétlem – joggal mutat rá, hogy pl. a holland kisebbségi kormány (amelyet a liberálisok vezetnek, s amelyet kívülről támogatnak a Geert Wilders-féle németalföldi fasiszták) súlyosan vétkes mindenféle fajüldöző és idegengyűlölő disznóságokban, nem utolsósorban a kelet- európai bevándorlók és vendégmunkások elleni félhivatalos és hivatalos uszításban. Az viszont nem áll, hogy az európai baloldali sajtó az ilyesmit ne kifogásolná, tehát a „kettős mérce” szemrehányása – bár persze erre is van példa – általában nem indokolt. Mindehhez még sok mindent hozzátehetnénk. A segélyezettek elleni hangulatkeltés a nyugat-európai politizálás középpontjában áll. Az elnökválasztásra készülő Nicolas Sarkozy „népszavazást” javasol a munkanélküliek és a bevándorlók-vendégmunkások további jogfosztására. Az elnökválasztási viták témáira érezhető hatással van az egyébként esélytelen szélsőjobboldali jelölt, Marine Le Pen sovén, idegengyűlölő, rasszista és szegényellenes retorikája. David Cameron kormánya most éppen a rokkantnyugdíjasok és a táppénzesek ellen folytat sanda gyűlöletkampányt, miután folytatja – a nálunk teljesen félreismert – Tony Blairtől megörökölt tekintélyelvű és moralizáló társadalmi kontroll visszataszító gyakorlatát. Az ausztriai közvélemény-kutatásokban az első helyen áll a fasisztoid, xenofób „Szabadságpárt” (FPÖ). Az amerikai jogállam még nem heverte ki a 9/11, az iraki háború, a US Patriot Act (Guantánamo és Abu Graib) súlyos sérüléseit. A romaellenesség Franciaországtól Bulgáriáig általános, sok esetben még súlyosabb, mint Magyarországon. Németországban törököket gyilkolnak, a Vajdaságban magyarokat vernek.

 

Fontos megértenünk, hogy az új magyarországi rendszert azért is kritizálja ilyen rebbenékeny idegességgel a nyugat-európai sajtó (s egyre inkább a kelet-európai és az észak-amerikai médiák is), mert a szemleírók, publicisták ezektől a jelenségektől odahaza is tartanak. Ezeket a fejleményeket nem csak Magyarország esetében tartják nyugtalanítónak.

 

Ha így van, akkor föltevődik a kérdés: miért éppen a magyar kormányt pécézik ki? Nos, mindenekelőtt azért, mert a tekintélyuralmi és antiszociális törekvések nálunk – a kormányzó jobboldal teljhatalma következtében – példátlan sűrűségre és intenzitásra tettek szert, s ami talán még fontosabb: Orbán Viktor teljhatalma első másfél évében nem tartotta szükségét a képmutatásnak. Szakítását avval az ellentmondásos, érzékeny egyensúlyi szisztémával, amelyet (tévesen) „liberális demokráciának” szoktak nevezni, hangosan kürtölte ki, önünneplő hévvel rikoltozva minden háztetőről. Olyan őszintén, hogy most – amikor bajba került – kénytelen saját, teljesen nyilvánvaló, hivatalos szövegekben rögzített intézkedéseit és rendszabályait egyszerűen letagadni. Olyasmiket kell letagadnia, amikkel korábban nyíltan hivalkodott.

 

Ugyanakkor Orbán miniszterelnököt a konzervatív nyugati establishment is támadja. Egyrészt azért, mert a konzervatívok egy része még mindig ragaszkodik a szabadelvű, jogállami struktúrákhoz, másik részük pedig a szabadelvű, jogállami szövegekhez – másrészt azért, mert a magyar miniszterelnök megpróbálta (kétes hatásosságú rögtönzésekkel, de mégis megpróbálta) legalább a magyarországi módosabb középrétegeket megmenteni az általa is szorgalmazott egyensúlyi rendszabályok (megszorítások) és az arányosnak nevezett, valójában aránytalan új adórendszer folyományaitól (vö. különadók, magánnyugdíjpénztárak államosítása, végtörlesztés, árfolyamgát, bérkompenzációk). Ezek az intézkedések ártottak a konzervatívok által óvott multinacionális nagyvállalatok érdekeinek. A nyugati konzervatív sajtó mindennek hol csak az önkényességét és szeszélyességét, hol pedig a lényegét szólta le. (Nem szabad megfeledkezni róla, hogy az imperializmus – bár korszerűsödött – továbbra se mítosz, hanem kézzelfogható valóság.)

 

Amint ezek a bírálatok mind Nyugaton, mind Magyarországon egybemosódtak – nagyon gyakran a bírálók szándékai ellenére –, amint úgyszólván „árukapcsolás” alakult ki a „demokrácia” és a „piacgazdaság” sérelmeinek fölhánytorgatása között, végzetes ideológiai helyzet jött létre, amely (szerény nézetem szerint) meg fogja határozni a magyar közeljövőt.

 

A teljes cikket a Népszabadság Online-on olvashatja el.

 

idézet

Botka László

Óriási a tét, 2018-ban le kell váltanunk a kormányt, mert ez az utolsó esélyünk, hogy szabadon választassunk.
Előző
Következő
Önnek is van véleménye? Gyorskomment!
0
 
 

Hátralévő karakterek száma:
Válaszoljon a kérdésre: *
4    *    4    =    


Megjegyzés: A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező.