Barátaim figyelmeztetnek, hogy nagyon kell vigyázni, mit mondok. Nem minden jobbikos antiszemita. Persze hogy nem. És nem minden antiszemita jobbikos. Ezt akkor el is intéztük, máris beljebb vagyunk.

Imádom a felméréseket. Azt is olvasom, hogy Magyarországon csak huszonöt százalék a nyílt antiszemita, vagyis – szó szerint idézem – „nem haladja meg a társadalom egynegyedét”. Ez több mint megnyugtató. Mi lenne, ha meghaladná? És hány százalék a szoftnyilas?

Komolyan nem tudom, mi szórakoztatóbb: a táblázatok garmadájával illusztrált kutatási eredmény, amely kimutatja, hogy a pártválasztók, az egyetemisták, a nyugdíjasok, a biciklisták, az ornitológusok, a jegyellenőrök, a könnyűfém-megmunkálók és a csőszök között hány százalék az antiszemita (nem feledkezve meg az egyetemista biciklisták alcsoportjáról), vagy az, hogy adjanak-e be demokratikus pártok közös törvényjavaslatot a Jobbikkal, és ha igen, akkor miért nem. Esetleg reggel tíz és dél között, de délután már semmiképp?

Nincs kedvem tréfálni, kínomban teszem. Kínos ez az egész. Ha hangnemet váltanék, azt mondanám, hogy magára vessen az egész politikai elit, méghozzá a rendszerváltás óta folyamatosan, és szégyellje magát.

Én sem tapsolok az antiszemitáknak. Ülök a színházban, és ha antiszemita, rasszista vagy homofób színész jön ki meghajolni, abbahagyom a tenyerem összeverdesését. Jól megadtam neki. Persze megtehetem, hogy nem járok abba a színházba (pláne, hogy most már Csurkát sem fog játszani), eddig sem jártam, nem nagy áldozat, művészi élvezetről nem mondok le általa.

A folytatás a 168 Óra Online-on olvasható.